Az euró történetének legmélyebb válságát éli, és ennek következményei ma még megjósolhatatlanok. Tekintve, hogy a kérdés messze túlmutat magán az euró nevű valután, mert a válság mögött az egész európai integráció súlyos problémái húzódnak, érdemes a dolog mélyszerkezetét is végiggondolni. Nem is beszélve arról, Magyarország jövőjét is döntő módon befolyásoló összefüggésről van szó.

Abból érdemes kiindulni, hogy a pénz valójában mindig egyfajta hatalomesszencia. Látszólag ugyan anyagi struktúra, közvetítő funkciót ellátó technikai eszköz, de ez a látszat csak addig tart, amíg nem látjuk be, hogy ez a nagyon anyagi valami egy teljesen szellemi dologra, a hitre és bizalomra épül. Amint ez megrendül, az egész pénzrendszer összeomlik. Az 1946-os magyar hiperinfláció drámaian mutatta ennek konkrét megjelenését. Ez a logika megfordítva is működik, mint ahogy legutóbb a dollár esetében is láthattuk. Az amerikai valutának az uralkodó nézetrendszer logikája alapján jelentősen gyengülnie kellett volna, de nem ez történt, mert a világ – látszólag legalábbis – „irracionálisan” viselkedett. Romlik ugyan az Egyesült Államok gazdaságának üzleti megítélése, csökken a kamatláb (most már lassan nullára), de a világ mégis növeli a keresletét az amerikai államkötvények iránt. Valójában persze racionális viselkedés ez, mert egy szimbolikus mozzanatra épül, az amerikai globális birodalom hosszú távú fennmaradásába és stabilitásába vetett, egyelőre rendíthetetlennek látszó hitre.

És mi a helyzet az euróval? Ennek megértéséhez először az Európai Uniót mint hatalmi egyezségrendszert kellene szemügyre venni. Nyugat-Európa nagy tőkestruktúráinak kiegyezéseként indult el annak idején az európai integráció. Kezdetben a térségen belüli stratégiai verseny mérséklése, illetve a nagy és előnyösebben hozzáférhető fogyasztópiaci tömbök megteremtése volt a cél. Ám amíg az integráció egyre inkább a perifériákat fogadta be, addig a külső gyarmatokat kvázi belső gyarmatokká tették. Az, hogy gyarmatokról van szó, evidencia: ezen országok által a nyugati bankoknak fizetett adósságszolgálat, valamint a kivont profitok tömege egy nagyságrenddel nagyobb, mint az ide visszajuttatott támogatási transzfereké. A szorosabb integrációval némileg emelték ezeket a transzfereket, aminek volt racionális indítéka. Írország esetében a stratégiai fekvés, valamint az ír–angol konfliktus csökkentése volt az alapvető indíték 1973-ban. A mediterrán országok, Görögország 1982-es, Spanyolország és Portugália 1986-os felvétele esetében a veszélyesen instabil társadalmi és politikai helyzet javítása volt a cél.

A nagy európai tőkestruktúrák tehát befektetettek a társadalmi stabilitásba. Ugyanez volt a helyzet a keleti bővítéssel is. Az innen kivont kamat- és profittömeg egy részét visszajuttatják ugyan, de csak azért, hogy így egy kicsit termékenyebb legyen ez a „külszíni fejtéssel kitermelhető munkaerő-lelőhely”. Paradox módon azonban, amikor hosszú történelmi készülődés után 1999-ben megszületett az új pénz, és ugyanekkor végre elfogadták a keleti bővítés 2004-es dátumát, nos, éppen ebben az időben kezdett elpárologni a szolidaritás. Ez részben visszavezethető „kényelmi szempontokra” is, a mediterrán országok és Írország már látszólag rendben vannak, és a keleti tömbnél sem fenyeget már a visszarendeződés. Ráadásul a nyugat-euró­pai tőkestruktúrák iszonyú globális versenynyomás alá kerültek, mert az amerikai, japán és harmadik világbeli versenytársak fesztelenebbül hagyják ott a belső piacot a mesés profitokat ígérő Dél- és Kelet-Ázsia érdekében. A nyugat-európai konszenzus ezt a „fesztelenséget” a sajátos történelmi okok miatt eddig nem engedte meg. Ezért aztán marad a nemzetállami és a nemzetek feletti EU-állam folyamatos visszametszése, a szolidaritás fokozatos felmondása. Vagyis egyre kevésbé kompenzálják a kivont kamatokat és a profitot.

Ennek társadalom-újratermelési következményei (a csökkenő állami bevételek és növekvő kiadások miatt) elemi erővel törtek a felszínre. A planetáris pénzügyi csúcsragadozók pedig csak erre a jelre vártak, és azonnal rávetették magukat a védtelen perifériákra, ahogy azt Portugália, Izland, Görögország és Spanyol­ország, azaz a PIGS országok esetében látjuk. Paradox módon Görögország esetében kiderül: „ha kell”, akkor rengeteg pénz van, sokkal több, mint amennyi ahhoz kellett volna, hogy a válság ki se alakuljon. Csakhogy ezt az összeget a pénzhatalmi rendszer kapja! És most már csapdahelyzet van, ráadásul a pénzhatalmi rendszer zsarolja is az államot, és ezzel csak eszkalálódik a dilemma, mert az államnak nincs „saját” pénze, azt előbb-utóbb be kell hajtania az adófizetőkön. Vagy a tőke- vagy a munkaerő-tulajdonosokon. Ha az utóbbin, az veszélyesen destabilizálhatja a nyugati társadalmakat is. Ha a tőkén, az viszont az ő versenyhátrányukat hozza, ami hosszú távon egész Európa további térvesztéséhez vezet, és erre szívesen hivatkoznak is. De a legkritikusabb a már említett országok lakosainak a helyzete. Az ő sorsukra hagyása, ami küszöbön áll, harminc-negyven évvel visszavetheti őket gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is. Tehát azzal, hogy kiléptetnék őket a rendszerből, az európai nagytőke szuperstruktúrája látszólag fellélegezhetne ugyan, de a súlyos következmények polgárháborús állapotot provokálnának ki. Az euró jövője kizárólag attól függ, hogy lesz-e valamilyen válasz erre a súlyos kihívásra, és ha igen, milyen.

Bogár László