Az ember nem harcolhat minden másodpercben az egyenlőtlenségért. Néha pihenni is kell. Az ellenforradalmi hevület igencsak kimeríti a szervezetet. Túl nagy az ellensúly. Mára túlságosan is elkapatta magát az emberiség, s értelemszerűen az alja küzd holmi „egyenlőségért” és akarja lehúzni a felsőbb szinteket.

A tömeg nem felemelkedni akar. Lerántani. A mocsokban akar egyenlő lenni, a piszokban, bűnben és ostobaságban. Ott akar látni maga mellett, lent, a disznóólban, nem az éteri magasságokban szeretne együtt filozofálgatni. S ha nem mész le a szintjére, gyűlöl.

Szóval némi pihentető gyanánt az internet sátáni kisugárzásának tettem ki magam egy időre, s nem is feleslegesen. Az egyik videómegosztón magát Bolgár urat fedeztem fel kitörő örömmel. Selymes hangja szinte simogatott. Orcájának vonásai pedig kedves emlékeket ébresztettek, emlékeket, lassan tovatűnő, félig már elfeledett érzelmeket a múltból, ifjúságom idejéből, amikor ezt a bandát még oly mélyről jövő indulattal tudtam utálni, megvetni.

Egy rádióbejátszást töltött fel valaki, ahol e nagy ember készített riportot a Magyar Közút Nonprofit Zrt. forgalomtechnikai és kezelési osztályának vezetőjével. A lényeg az volt – ahogy kivettem –, hogy a napokban Bolgár György kikerekedett szemmel döbbent rá arra, hogy ma Magyarországon lehet hivatalosan rovásírásos táblát állítani.

Miért engedélyezték a települések határában a rovásos táblákat? Ezen rugózott ő. Nem idézem, mert nem fontos, olyan, amilyen, teszi a dolgát, de a jelenségen kissé eltöprengtem. Ezek ott vannak lenn. De teljesen. Már tényleg nem kellenek senkinek. Sem helyi szinten – íróikat nem olvassák, háttérpártjaik nullává lettek –, mind európai viszonylatban, ahol láthatóan dől össze minden, amit képviselnek, mind gazdasági, mind össztársadalmi szinten. Mert hát nem működik.

Lent vannak, a pocsolyában, de azért ez még itt mindig kuruttyol. És köpdös. Brehm írja: „a közönséges varangy váladéka, a phrynin, merevgörcsöt és a szív mozgásának idő előtti megállását okozza”.

Kerüljük őket!

Pozsonyi Ádám