Már annyiszor hallom a demokrácia, demokratikus, nem demokratikus és hasonló idétlen kifejezéseket, hogy állandóan a Marx, Engels, Lenin azt mondta, hogy… jut eszembe róluk.

Most ez a babona az új, kötelező marxizmus, az engelsi „őseredeti emberi hülyeség”, a lenini fokozatosság elve, vagy mi a túró?

Hagyják már abba, mert időközben hülyébbek lettek, mint bármely hithű bolsi párttitkár.
A demokrácia szerint … úgy demokratikus … én igazán demokrata vagyok…
Mi a rosseb ez, állítólag szabad magyarok? Ismét meghülyültetek?

A demokrácia szó eredete ógörög, A δημοκρατία (demokratia) szóból származik, az általa jelölt fogalom ’népuralom’.

A szó töve a δημος (démosz) ’nép’, a κρατειν (kratein) főnévi igenév: ’uralkodni’, az ία (ia) pedig az ’uralkodik’ igéből főnevet képző toldalék, szakszerűen: deverbális nomenképző.

Nyilvánvaló, hogy ezzel az olvasó nem jut messzire, de legalább egy valamit megtud. Jelesül azt, hogy a demokrácia, ahogy a görög utazási irodák is hirdetik, görög találmány. Mégpedig ógörög.

Mi tehát ez az ógörög lelemény?

A társadalom, amelynek találmánya, mint azt a történelemből tudjuk, rabszolgatartó társadalom. Javaslom, tessék értelmezni ezt a fogalmat: ’rabszolgatartó népuralom’.

Érdekes, nem?

Rabszolgatartás és népuralom így, egyben. Azt is elfelejtik megemlíteni a poltikusok, hogy amikor valamelyik szabad ember, tehát nem rabszolga, hanem „egyenrangú” nagyon elszegényedett, bemeszelte a gyereke lábát, ami azt jelentette, hogy elad, és elvitte a rabszolgapiacra.

Nem akarok párhuzamot vonni a jelenlegi magyar demokrácia és e között, de nincs is rá szükség: a bankok szabadjainak rabszolgája az ország, és felszabadítottnak mondható rabszolgája a mindenkori magyarországi kormány, akár magyarnak, akár nemzetinek vagy bárminek nevezi is magát.

Alapjában véve ez a fajta „népuralom” a demokrácia. A demokráciának vannak fajtái is, de akármelyikről legyen is szó, mindegyiket népuralomnak nevezik.

A demokrácia lényege, bármilyen fajtájáról is hazudozzanak, a hatalom meghatározása szerint az, hogy a társadalom mindegyik választójoggal bíró tagja részt vesz (vehet) a közügyekben való határozathozatalban, illetve valamely terület (lakóhelye) önkormányzásának irányításában is.

Ha valaki még nem hallotta vagy olvasta ezt a maszlagot, a hatalom hazugsága szerint egyenlő jogú a hatalmat gyakorlókkal. Vagyis mindenki, akinek van választójoga, döntéshozó.

Aki ezt nem hiszi el, nem demokrata, ami napjaink politikai maszlagja szerint valami olyasféle lény, mint a kommunizmusban az antimarxista volt. Idegen lelkű, ellenség, lázadó, rasszista, az alkotmányos rend megdöntését fontolgató, mint állítólag Budaházy, vagy akár én, mert ez az alkotmány sem magyar és nem is Alkotmány.

Kételkedni tehát a demokrácia normális, és egyáltalán létező voltában a EU-konform ateizmus hét főbűne.

Folytassuk, mert érdekes!

A döntéshozatal módja lehet közvetlen és közvetett. Ez valami olyasmi, mint szülővé lenni vagy a jellemző szexuális úton, vagy osztódással, ahogy a sejtek szokták.

Az érvényes döntést vagy többségi szavazatokkal, vagy közös megegyezéssel hozzák a hatályos alapszabály szerint.

Egy pillanat, ez azért nem mindegy. Hogy mi a többségi döntés, még a legbutább választópolgár is érezheti a maga bőrén, amióta megadta a „nemzeti” kormánynak a korlátlan hatalomhoz (diktatúrához) a jogcímet. Nem jogot, mert minden jog forrása a Szent Korona, és a nemzeti ereklyéhez, valamint annak szakralitásához egy neoliberális kormánynak nincs köze.

Van tehát egy alapszabály, amit az hozott létre, aki/ami abból él, hogy ilyen alapszabályt hozott létre. Remélem, ez világos. Óvatosságból alaptörvénynek nevezték el, mert Alkotmánynak mondani mégis nemzetközi röhej tárgyává tette volna a neoliberálisok egyeduralmát.

Az Alkotmány semmi esetre sem azonos egy „alaptörvény” nevű önkényes tákolmánnyal, még csak a szerzetesrendek statútumai sem hajaznák rá, pedig azokban legalább az istenhit jelen van.

Aki azon fárad, hogy azonosítsa a charta fogalmával, annak elég figyelmébe ajánlanom, hogy a Magna Charta (Nagy okmány), a történelemből ismerhető, a Szabadságjogok Nagy Okmánya, amit Földnélküli János angol király 1215-ben szabadságlevélként bocsátott ki. A charta csupán okmány, egyfajta királyi rendelet, még csak nem is törvény, tehát az Alkotmányhoz semmi köze. Mégis erőltetik némelyek, hogy szinonim fogalmak legyenek. Hát nem azok.

Amihez – ez is a döntéshozatal módjához tartozik – valamiért nem fűlik sem az idegenek, pláne nem az idegen hitűek és érdekűek foga – a szokásjog, ami Magyarország esetében távolról sem azonos az angolszász törvénykezés konvencionalizmusával.

Ami a magyar nemzet történetében szokásjognak hamisított fogalom, az a nemzeti hagyomány.

A mi Alkotmányunk alapja a Szent Korona és tana, valamint a nemzeti hagyományok összessége.

Semmiféle demokráciára nem hasonlít. A magyar mentalitásnak és lelkiségnek azonban tökéletesen megfelel.

A demokratikus alapszabály

Bármilyen tragikomikus, nagyon sokan veszik komolyan a rabszolgatartó népuralmat, de mi már nem csodálkozunk ezen két kommün után. Annyi idétlenséget volt kötelező komolyan venni, hogy megszoktuk: az igazságon csak akkor nevetünk, ha úgynevezett kabaréműsorban találkozunk vele.

Nagyon fontos alapszabályi kérdés merül fel a demokráciában. Ez a hatalommegosztás. Ez úgy értendő (félre), hogy az alapszabályban meghatározzák a különböző szintű döntéshozók hatáskörét és a hatalmi ágak szétválasztását.

Igen, jól tetszik érteni, úgy van, ahogy Orwell írta: vannak egyenlőbbek. Ezt példának okáért egy királyságban, ami nyomokban sem demokratikus handabanda, hierarchiának nevezik, mivel az. Ugyanez van igazi egyházak rendszerében is, ha ott a rangsor nem is ugyanilyen jellegű, habár régebben Magyarországon nem prímás érsek volt, mint Erdő Péter, hanem hercegprímás, miképpen Mindszenty József.

Közbevetőleg jegyzem meg, de távolról sem mellékesen: a hercegprímási méltóság a királyság rendszerében hercegi rangot is jelentett. Ez is magában hordozta a magyar Szent Koronának és alattvalóinak keresztény egységét és az országvezetés erkölcsét.

Látni való: az Alkotmány és az alapszabály két különböző dolog.

Alkotmányunk valóban szétválasztotta a hatalmi ágakat, de az országért és lakóiért egy hatalom, a királyi felség felelt Isten és a történelem előtt. (Erre még visszatérünk.)

Maradva egyelőre az alapszabálynál, a gyakorlat, legalábbis a jelen időben az, hogy a hatalmi ágakat nem csupán egy párt, hanem egyazon személy is irányíthatja.

Amit egy ilyen összetételű, látszólagosan pártokból álló „népképviselet” törvény néven megalkot a parlamenti abszolút többség birtokában, nem konszenzus, hanem ezzel az abszolút többséggel való visszaélés alapján álló, tehát lényegében és elvében nem is többségi szavazással elfogadott törvény. Az ilyen látszattörvény neve diktátum.

A diktátummal parancsoló hatalom a demokratikus bolhacirkusznak a legalantasabb torzképe: diktatúra.

Alaptémánk tehát egyfajta bolhacirkusz, mert a diktátumokkal nem foglalkozunk. A demokratikus hatalomgyakorlásnak (értsd: a nép hatalommal uralkodik önmaga fölött) két változata van:
1. hagyományos és
2. liberális értékrendű.

Gondolom, minden felnőtt olvasó érti, hogy az előző fából vaskarika, a második pedig bankuralom. A liberális alapfelfogás nagyon kedves, abszurd hitvallás, hiszen tudjuk, hogy Iskarióti Júdás hitt Jézusban, de pénzért elárulta. A neoliberálisban nincs harminc ezüstpénz, csupán virtuálisan létezik, csak a keresztre feszítés létezik. (Akinek ez a jelkép túl zavaros, olvassa el Van-e neoliberális gazdaságpolitika című írásomat, könnyű megtalálni.)

Lehetséges ezt a demokrácia nevű babonát másképp is osztályozni.

Ezeket a kitalációkat nem sorolom, politizáló nyalóemberek igyekeznek bemagyarázni, hogy a tengersok, mellesleg minden korábbinál képtelenebb felosztás az éppen aktuális elnyomó gépezet támogatására egyedül ők érdemesek.

A „demokratikus parlamentarizmus”

Magyarán arról van szó, hogy az Országgyűlés, ami eredetileg méltó volt a nagybetűs kezdésre, nemcsak azt agyalta ki, hogy akkor igazi az érdekek szembesítése, ha többféle érdek találkozik, és az azok közötti ellentéteket vitákban feloldják, hanem azt is kisütötte, hogy ne egyes területek képviselői, hanem pártokéi vitatkozzanak.

Régen pártütőnek az árulót nevezték. Ezt csak mondom.

A párt szó latin eredetű, értelme: ’rész’. Szép, kifejező szó, de amióta katolikus papjaink kevésbé tudnak latinul, mint egy-egy gyógyszerész, ne csodálkozzunk, hogy a választópolgárok nem tudják, hogy a pártok részérdekeket képviselnek.

Ez a lényeg: nem a választóikat, hanem valamilyen érdekcsoportot. Hogy mifélét, nem ide tartozik. Azt azonban leszögezhetjük, hogy sosem az egész nemzetét vagy országét, hanem valamilyen részérdeket.

Magát az érdeket sem kell firtatnunk, a mai pártok célja a pénz és a hatalom, ha kell, akár az országért. Hogy e közben már szó sem lehet saját hatalmukról, fel sem tűnik, mert a pénzéhes, mással nem törődő, vagyis zsigereiben neoliberális pártember nem is érzékeli, hogy ő maga is rabszolga egy ilyen népuralomban. Csakhogy a rabszolgatartó asztaláról lehulló morzsát megkapja, míg a többi éhen pusztul, vagy elorzott lakása híján megfagy.

Íme a hierarchia a rabszolgák között.

Ha valamely gyáva történészt netán buta politológust kérdezünk meg, azt mondja, hogy a demokrácia tartalma a történelem folyamán megváltozott. A kifejezés, ami ide kívánkozik, nem méltó hozzánk, tehát inkább azzal foglalkozzunk, hogy a tavasz és a kikelet ugyanaz-e. Látszólag igen, még ha csak nagyritkán fordul is elő ma már a költészetben ez a szép magyar szó. Mégis, akinek telik rá, tavaszi kabátja van, míg kikeleti kabátja még senkinek sem volt. Biztos, hogy ugyanazt jelenti ez a két szó? Volt egy-két évtizede ebadó. Ezt már többször visszahozták volna, ha nem tartanának az anyagiak miatt utcára kerülő ebek tömegétől. Ebadó tehát volt. Kutyaadó még nem volt. Biztos, hogy a kutya és az eb jelentése azonos. Mintha volna valami eltérés, pedig a tetem egyik értelme: ’test’. Persze, ehhez vallás is kell: a tetem az, amit elhagyott a halhatatlan lélek. Vagyis a test. Hivatalosan: kadáver. Ugyanaz a jelentésük?

Ha valaki hitünknek megfelelő értelemben szerelmes, az testi-lelki szeretet érez. Igen, az egészet szereti: testét és lelkét. Nem feltétlenül és nem egyfolytában rajong, de szeretettel elviseli, ha beteg a teste, vagy ha lelki betegség (állás-, vagy lakásvesztés sújtja).

Ez a lényeg, bármilyen furcsa lehet is némelyeknek ez a nyelvészeti kerülő: az EGÉSZET KÉPVISELJÜK, NEM A RÉSZT.

Király, vagy köztársaság elnök, netán erős miniszterelnöki hatalom?

Hadd mondjam így: gusztus dolga. Nincs kedvem minősíteni se állam- (álam-?)főt, se napóleonméretű kormányfőt, se óriás liberálist.

Ezzel az egész idétlenséggel, a népuralmi rabszolgatartással nem foglalkozom tovább. Nem hiszem, mert abszurdum, hanem kívül esik a józan ész határain, ha az alapszabályon belül meg is fér, mert bolond lyukból bolond alapszabály fúj. Ennyi az egész.

Arra kérem az olvasót, ha már eddig követte a való világ képtelenségeit, szíveskedjék elgondolkozni azon, vajon hazája és nemzete érdekét egy-egy részérdek képviselője védi-e becsülettel, vagy az, illetve azok, akik, ha vitáznak is, ugyanazért a célért, az egész nemzetért, mindannyiunkért, a mi jólétünkért vállalnak-e felelősséget, vagy ha saját és családjuk zsebét tömik a nemzet kárára.

Vajon az kell-e nekünk, hogy magyarok haljanak meg idegen földön zsidó és amerikai érdekekért, hogy nekik még több olajuk legyen, miközben a nemzetinek nevezett kormány a mi olajunkat prédálja bagóért, és hányja idegenek elé, mint gyöngyöt disznók elé?

Vajon nem jobb-e keresztény király, mint zsidónyaló proli, aki azt is elfejtette már honnan jött, és miféle rendszer pénzén tanult külföldön, ahova tisztességes magyar ember csak kivételesen kaphatott útlevelet?

A király az EGÉSZ ORSZÁGÉRT van, a pártvezérek és bandájuk egyes részérdekekért.
Na, magyar választó, melyik kell inkább? Őseink nyomán élni a magunk életét, vagy menni a híd alá, mert a bankárok lefizetik a senkiháziakat?

Pusztulni, mert a zsidóknak kell a mi földünk és vizünk?

Belefulladtok-e saját piszkotokba, gyáva banda, vagy jöttök-e, ha lesz mivel elindulnom? Mi van, mindig a vén ötvenhatosok álljanak az első sorba?

Talpra, a győzelemért!

FEGYVERBE!

Szitányi György