Három éve halt meg az anyám. Ha az utcán járok, gyakran eszembe jutnak mondatai, amiket annak idején unottan hallgattam – mint valószínűleg mindenki fiatal korában, mert ugye az ember fiatal korában mindig mindent jobban tud.

Az volt a vesszőparipája, hogy a mai generációk nem életképesek. Sose felejtem el, amikor a Dózsa-gimnáziumba jártam, kitörő lelkesedéssel hallgattam az Auróra Cirkáló együttes „Öljetek meg, nem akarok élni” kezdetű dalocskáját, melyben a művészi mondanivaló alátámasztása végett kis légó sziréna vijjogott a muzikális háttér kiegészítése gyanánt. Jó anyám hallgatta, tűrte a művészi élményt, majd ennyit mondott: „Tudod, fiacskám, azok énekelnek háborúról, akik még nem vettek részt benne”.

Erre persze legyintettem – mi mást tehet az ember, ha a szülőnek igaza van? – majd hangosabbra tekertem a kapcsolót.

Elnézem a generációmat, és a halál arat. Nem az, hogy hányan haltak meg drog vagy egyéb szabadságjogok gyakorlása közben, hanem itt ez a töméntelen 30-40-es, és jó, ha minden harmadiknál van utód.

Anyám – mikor épp szüneteltettem az avantgárd muzsika területén való kiművelését – gyakran mesélt a háborúról. Hogy amikor a bombázás után feljöttek a pincéből, az asztalon egy orosz katona hullája hevert. Hogy hogyan szállásolták el a házukban a négy oroszt, akik „zabrálni” jártak a szomszédos utcákba, de a szerzeményt „becsülettel” felajánlották a közösbe. Hogyan próbálták a WC-kagylóban megmosni az ételt, s ragadtak géppisztolyt, miután a víz levitte azt. Hogyan magyarázta a „művelt” orosz tiszt (későbbi transzport), hogy Pesten „nye kultúra”. Moszkvában mozi, színház, itt „nye kultúra”, s hogyan próbálták megértetni, hogy lenne, de szétlőtték a várost. Hogyan zokogott a kétméteres üzbég katona a küszöbön, kezében a véres szuronnyal, hogy „mama”, mert két éve nem látta az anyját.

Nem, akkor senki nem akart meghalni. Mentette az életét. Ahogy egy normális, haladásmentes világban természetes. Higgyünk az anyáknak, és hallgassunk rájuk. Amíg lehet.

Pozsonyi Ádám