„Senkit sem hagyunk az út szélén” hangzott el a miniszterelnök bejelentése, amikor a bajba került devizahitelesek ügyének lehetséges megoldási terveiről beszélt.

Az, hogy a rögzített árfolyamon való törlesztés valós segítséget nyújt-e az adósoknak, várhatóan csak hosszabb idő elteltével, utólag fog kiderülni.Ugyanúgy, mint ahogyan a bankok egymással versengve reklámozott, rendkívül kedvezőnek beígért hitelfelvételi konstrukcióiról is később derült ki, hogy a kedvező nem igazán kedvező, hatalmas árfolyamkockázatot rejtő, nagymértékben a szerencsétől függő termék. A szerencse szó természetesen pénzügyi körökben nem minősül igazi terminus technicus-nak, inkább az eurózóna válságára és bonyolult globális makrogazdasági folyamatokra illik hivatkozni nehéz helyzetekben.

A bankárkorszak lezárásának ideje ígéretesen kezdődik, Simor András rögtön leszögezte, hogy a bankok védelme érdekében, a rögzített árfolyam bevezetéséből adódó veszteségeiket akár az ország devizatartalékaiból is pótolni kell. Természetesen őket sem hagyhatjuk az út szélén porosodni, most, hogy a bankok már ilyen sokkal hozzájárultak a magyar gazdaság felfutásához, tartozunk nekik annyival, hogy rászorultságukban kisegítjük őket. Leegyszerűsítve, a bankok nem veszíthetnek, semennyit, viszont az ügyfél fizetheti a tisztességes üzlet kereteit jóval meghaladó kamatot. Igyekeznek az őket érintő bizonytalansági faktorokat minimalizálni, miközben az elérhető legmagasabb nyereséget kívánják realizálni.  A liberális pénzvilág éltető táptalaja a kamat, minden pénzügyi manővert ez motivál, mára nyilvánvalóvá válhatott számunkra, hogy Magyarország is szerves része ennek a bonyolult, anyagias mátrixnak. 

A devizahitelesek jelentős része a rögzített árfolyam feletti értéken vette fel az igényelt összeget, most a kettő különbségéből áll elő a bankok állítólagos vesztesége. A végtörlesztés lehetősége újabb motívumot fest a már amúgy sem egyszerű helyzetre, ezt előre láthatóan ugyan kevesen választják majd, mégis inkább tűnik ez a bankok veszteségeinek csökkentésére tett kísérletnek, minél előbbi pénzükhöz juttatásnak, mint a hitelesek gondjait megoldó segítségnek. Rájuk kiváló adottságú telkek várnak Ócsa mellett a magyar puszta csendes kietlenségében. Ők már nem képesek fizetni, tehát mehetnek, végül is a szakács sem nyomkodja még órákig a kicsavart citromot. Ráadásul a bankoknak betörlesztett összegek várhatóan soha nem fognak visszakerülni a magyar gazdasági körforgásba, mert azt azonnal külföldre áramoltatják, számukra ez most biztonságosabb. Mivel a kormányzati intézkedések a bankok nem feltűnően hangos ellenállása mellett zajlanak, ebből sejthető, hogy azért nem járnak ők olyan rosszul, a szakértők szerint néhány pénzintézet ugyan kivonulhat 2012-ben, azonban ennek oka nem feltétlenül csak a bevezetett reformokban keresendő.

Sajnos a baj nem jár egyedül, sokkal több cimborája van, mint arra előzetesen bárki is számíthatott. Magyarországon ma nem csak gazdasági, hanem egyre mélyülő politikai válság is jelentkezik, melynek a kormányzat egyelőre nem találja az ellenszerét. A választási kampányban Orbán Viktor folyamatosan érvelt az adók és járulékok csökkentése mellet, mert csak így lehet munkahelyeket teremteni, elsősorban a kis – és középvállalati szektorban, valamint a mezőgazdaságban. Mára ez az elmélet felejtődni látszik és átadja helyét a mindennapok keserű gyakorlatának, melyet országmentésnek neveznek: 27%-os ÁFA, megszűnő adójóváírás, emelkedő járulékok, elbocsátások, növekvő üzemanyag árak, befagyott bérek és egyre nehezebb megélhetés. Folytatódnak az elvonások olyan stratégiai szektorokból, mint az egészségügy és az oktatás, pedig mindkettő katasztrófális állapotban van. Ennyit az elmélet és a gyakorlat relációjáról, miközben a politikai kommunikáció minduntalan azt igyekszik közzétenni, hogy mi, együtt, mindannyian, kollektíven kell, hogy felvállaljuk a nehézségeket.  Ahelyett, hogy felmutatnák a főkolomposokat inkább porlasztják a felelősséget, vélhetően pedig nem a kis – és középvállalkozók lopták szét az országot, de nem is a parasztok tollasodtak meg, mint a Bajnai libái, és gyanús, hogy a dolgozó értelmiség között is viszonylag kevesen lettek milliárdosok az elmúlt néhány évben. 40 évvel ezelőtt is kaptak a magyarok kormányzati kommunikációt hasonló esetekre: „Nem a zsömle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy” – mondta Marosán György a kommunizmus széplelkű, lángelméjű péksegédje, kevésbé szofisztikáltan.

Közben pedig a nemzetközi politika egén is gyűlnek a viharfelhők. Az Európai Unió igen komoly gazdasági és politikai ingadozásba kezdett, ami úgy tűnik középtávon csak fokozódni fog. A lengyel pénzügyminiszter Jacek Rostowski egy interjúban arról beszélt, hogy egy – két évtizeden belül akár Európa békéje is veszélybe kerülhet, ha az adósságválság következményeként felbomlik az eurózóna és vele bukik az unió.

Tormási Ákos